Minden amerikai imádja az ingyenes dolgokat! De ki nem?

Ha magunkba nézünk, ez mindnyájunkra igaz. Vagy mégsem? Ki utasítja vissza ha a kezébe nyomnak vagy még inkább mosolyogva átnyújtanak valamilyen kedves / vicces / hasznos tárgyat, avagy szolgáltatásra szóló kedvezményt? Sokak véleménye szerint  Amerikában minden a pénzről szól, biztos ez is a nyereségre vezethető vissza, akkor meg már nem ugyanaz. Nos akkor vége is lehetne a posztnak. Szerintem ez nem ilyen egyszerű kérdés, egy kicsit megpróbálok a mélyére nézni. Gondolkodjunk együtt!

A kiköltözésünket követően biztosan az egyik legmeghatározóbb élményem volt az, hogy milyen sokszor igyekeznek kedvességgel, figyelmességgel és persze kézzelfogható ajándékkal emlékezetessé tenni számunkra a megbeszélést, orvosi vizitet, találkozást. Amikor apartmant kerestünk az információt nyújtó prospektusokat, feljegyzéseket, árlistát a beszélgetés végén összerakták egy szép mappába, amibe névjegykártya és egy toll is került – mindig kiderült milyen hasznos: lehet velük alaprajzot rögzíteni, címet felírni, a lapok nem hullanak szanaszét. Az autókereskedésekben az első kérdés mindig az volt, kérünk-e hideg vizet, kávét – megintcsak a túlélés láthatatlan segítői voltak ezek, Texasban délután 5 körül tombol a hőség, ha beestünk valahová autónézőbe, valóban jólesett egy kis üveg víz vagy netán 1 pohár kávé. Az első bankszámlánk megnyitásakor ugyanígy víz, kávé és csokoládészeletek vártak minket, ha kérünk. Ez a mi bankunknál azóta is “alapfelszereltség” mind Texasban, mind Nebraskában ha bemegyek, bármely napszakban vehetek ezekből. 

Igen magam is fel tudom fogni, hogy nézhetem ezt csak arról az oldalról, hogy ez csupán repiajándék, amivel megpróbálnak vevőként megfogni vagy megtartani. Nekem a sima udvariasság és hatékony, gyors ügyintézés is elég ehhez, tehát a felsoroltak már extra kategóriába esnek nálam. Mindamellett, hogy én nem is kérem ezeket általában. Viszont szerintem van bennük valami más is. A vevő / ügyfél legtöbbször a mosollyal és a kevdességgel “meg van már vásárolva”, tehát ha még egy plusz szívességet meglép valaki, hoz egy kávét, átnyújt valamit, ezekről a dolgokról szinte biztosan megjegyezzük az illetőt. S talán leginkább ez a cél: a személyesebb kapcsolat sikeresebb üzletkötést jelent és talán ajánlást, azaz újabb ügyfelet.

Ezt a kis csomagot egy rákszűrést népszerűsítő beszélgetésen kaptam.

Olcsó vacak? Lehet, de mégsem dobtam el, mert egy kedves volt kollégámmal voltam és ha ránézek, mindig sok jó munkahelyi emlék jut eszembe.

A tollak, mappák, kávékapszulák, csokiszeletek, stb. nincsenek ingyen, azokért nyilván fizet valaki. A mosoly, a kedvesség, a szívélyesség, a segítőkészség mind free. Amerikában sokszor az elvárhatón túli mértékben. S ez az a plusz, ami megnyeri az áruház, az apartman-komplexum, a kertészet számára a vevőket. Akik visszatérnek. Akik ajánlanak. Akik beszállnak majd  a karácsonyi adománygyűjtésbe – tulajdonképp az előbb felsoroltak következményeként. Megéri? Szerintem igen.

További abszolút pozitív példa saját tapaszatlatból az orvosi vizitek legtöbbje. Erről végképp tudható, hogy óriási és kiélezett üzleti verseny ebben az országban. Igen minden egyes szolgáltatásért fizetni kell. A fogorvostól még sosem távoztam ajándék fogkefe, fogselyem és fogkrém nélkül egy csinos kis neszesszerbe csomagolva. A szemüveg mellé eddig minden alkalommal kaptunk (ingyen) új tokot, szemüvegtörlő kendőt és folyadékot. Mindezt egy stílusos papírtasakban. Az éves megelőző célú mellrákszűrésen előre felmelegített, puha, vidám színű köntös várt az öltözőhelyiségben. Mivel mindenki tudja, hogy ez egy nem túl kellemes vizsgálat, mindig szuperkedvesek a segítő alkalmazottak. Meleg a kezük, előttem fertőtlenítik a készüléket és ezerrel mosolyognak, csak hogy elviselhetőbbé tegyék a nők számára a “nyűgöt”. Igen, engem “megvásároltak”, biztosan ugyanide fogok visszamenni legközelebb is.

Szinte már hallom is kedves barátunk korholó szavait, de hát Gabi ez világos mint a nap, csak azért csinálják, mert biznisz! Igen, magam is tudatában vagyok ennek. Azonban szerintem a tisztaság és a kedvesség nem kerül túl sok pluszpénzbe és otthon még ezeknek is híján volt az intézmény minden alkalommal amikor én ott jártam (Debrecenben).

Free refill

További elgondolkodtató példa a gyorséttermekben, all-you-can-eat helyeken, éttermeláncoknál az az eljárás, hogy a kiválasztott menü, étel mellé akárhányszor utántölthető üdítő jár. Mondjuk az nem is kérdés, hogy a vizet többször utánapótolják a vendég poharában az étteremben. (Egyetlen debreceni éttermet tudok megemlíteni, ahol ugyanezt tapasztaltam 2012 előtt, remélem azóta a helyzet már sokkal reménykeltőbb!) S az utántölthető ital általában egészségetlen, szénsavas, cukros lötty (számomra), de biztos, hogy sokak számára vonzó és hoz vásárlót ez a tény. Hasonlót tapasztaltunk már korlátlanul fogyasztható fagyi / süti / saláta tekintetében bizonyos fajta menü megvásárlása esetén. Ezzel magam nem értek egyet 100%-ban, de azt gondolom, hogy hozzájárult az amerikaiak love free things-kultúrájának a kiépüléséhez.

Sokak számára ismert, hogy az amerikai szállodai szobákban biztosan talál a vendég egy (ingyen) Bibliát a  Gideon Társaság jóvoltából. Ha magával viszi, nem számlázzák ki és a következő is fog találni a fiókban egy új példányt. Ez sem egy nulla dollárba kerülő dolog biztosan tudhatjuk. (S csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy Utahban mormon Bibliát találtunk a fiókban.) Véleményem szerint a célja sem az “erőszakos térítés”, sokkal inkább egy finomabb jelzés: ha nyitott szívre, magányos, szenvedő lélekre talál vagy éppenséggel megment valakit egy végletes döntéstől, lépéstől, máris történt aznap valami jó a világban.

Milena  boltja Lincolnban egy következő követendő példa a saját tapaszatlatainkban. Omahában kevésbé, de az állam fővárosában, Lincolnban több olyan kisbolt van, ahol Európából importált élelmiszereket árulnak, köztük sok olyat, ami a mi szánk ízének is jobban megfelel. Rendszeresen átjárunk készletfeltöltésre májkrémből, pudingporból, kolbászból, savanyúságokból, lekvárokból, halkonzervből. Az egyik ilyen boltocskában minden alkalommal kapunk ajándékba a megvett cuccok mellé valami apróságot: egy tábla csokit, egy mentolos cukorkát. Nem titok, hogy nagyobb összeget hagyunk nála, mivel nem megyünk át minden héten. De nem ez számít szerintem, hanem a gesztus: ő elismeri a vásárlást, mi pedig mosolyogva távozunk és minden alkalommal visszamegyünk a kedves bosnyák hölgyhöz.

A ki nem ürülő söröspohár története

Szintén gesztus értékű és személyes a sztori az austini sörözőről, ahol Miklós a szülinapján szinte számolatlanul kapta az újabb és újabb pohár folyékony kenyeret. Volt akkor olyan kóstolójuk, hogy 14 dollárért hat szabadon választott italt ihattunk meg (Adelbert’s Brewery) és azon az emlékezetes tavaszi estén még pénztárzárás után is megtöltötték a poharát. Ha csak a biznisz-oldalát nézzük: megérte ez számukra? Aznap este (rövid távon nézve) talán nem, de távlatokban gondolkodva bizonyosan, mert hősünk több baráti társaságot, csapatépítőt szervezett és számos más vendéget küldött a kisméretű észak-austini sörfőzdébe vásárolni. Eddig még senki nem azt jelezte vissza, hogy olyan rossz volt a sör, hogy nem ment oda többé. Végül azt mondhatjuk mindkét fél jól járt.

Az első autónk megvételekor is jól jöttek a kedvezmények és ajándékok: egy tele tank benzin, egy kuponfüzet ingyenes első olajcserével, szélvédőjavítással. Majdnem az összes pénzünket odaadtuk az autóért, igencsak meg kellett gondolnunk az első időben számos költést. A kereskedésnek gondot jelentett az a tank benzin? Biztosan nem, nekünk viszont akkor 2 vacsorát 2 főre. Persze, hogy emlékezetes lesz a családi legendáriumban.

Szintén Miklós sztorija még Austinból: a fényképezőgéphez keresett diffúzort és elment a kedvenc boltjában egy bemutatóra. Több márka képviselője volt jelen és mind igyekeztek vevőt varázsolni a nézelődőkből. Egyikük asztalánál jó kis társaság beszélgetett, volt némi snack és innivaló – ingyen – s persze ugyanúgy mint  a többieknél kézbe vehette az eszközt. Mit tippeltek melyik diffúzort vette meg végül? Persze hogy azt a márkát, ahol sztorizni, enni és inni lehetett. Ilyen egyszerűen működik, bár az elmondása szerint itt elsősorban a képviselőn múlt a siker és nem a csipszen.

Az utolsó példám is egyszerű ötlet és legfőbb értéke a jóság-morzsa, amit a napunkba csöppentett. A texasi állami vásáron a forróságban szédelegtünk a standok között, amikor elénk pattant valaki és átnyújtott két roppant egyszerű papírlegyezőt, rajtuk egy biztosítótársaság logójával. Felüdülést és megkönnyebbülést jelentett a kis semmi eszköz. Gondolom több ezret osztogattak szét a tömegben aznap. Hányan nézték meg a rányomtatott weboldalon az információt? Nem tudjuk biztosan – mi sem, mert elég jó biztosításunk van. Hány legyező fejezte be a kukában az életét? Valószínűleg a 85%. Mégis azt a jó érzést, azt a picivel kellemesebb pár órát én is megjegyeztem.

Más embernek, értékesebbnek érezzük magunkat ezektől a gesztusoktól? Nem mondanám, de megbecsültnek igen. Mindig jó érzés az bizonyos. S én hajlamos vagyok hinni abban, hogy ha ilyen apró örömből sok halmozódik, akkor valahogy az egész közösség érzete más. Austinban ez így volt. Nebraska kicsit más, de még mindig sok hasonlóban van részünk. Az üzletek mindig ember-ember között köttetnek, a figyelmesség, az udvarias hangnem vagy egy kis ajándék kedvezőbben befolyásolja a tárgyalások kimenetelét, ezt megállapíthatjuk. Vagy máshogy gondoljátok? Osszátok meg a véleményeteket velünk kommentben!

Ezt az apró jelvényt és bajtárs-virágot 2016-ban kaptam ajándékba Texas Függetlenség-napi ünnepségén Austinban. Kíváncsi voltam, elmentem, a szervezők pedig még ezzel is megköszönték a jelenlétet.