Landolás Austinban

A visszaemlékezésben most valóban elértünk a földetéréshez. Röviden összefoglalva egyáltalán nem volt kellemetlen utunk Austinig, azonban nekem az első, igen hosszú, több átszállásos, jet lag, időzónák, kavargó élménytömeg. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni az első austini órákat. Este 10 körül érkeztünk meg, s hogy őszinte legyek landoláskor már annyira elegem volt a folyton mozgásban levésből, hogy a kivilágított város képe sem nagyon dobott fel, ahogyan a magasból bámultam. A reptéren tényleg country szólt. Tényleg édes-füstös barbecue-illat terjengett mindenfelé (ahogyan Miklós lelkendezve mesélte az előző útjai után). A csomagjaink felvétele után éreztem úgy, hogy most már kiengedhetek, véget ért az utazás. Kis idővel később kiderült kár volt, dehogyis értek véget a kalandok!

Miklós cégének hála kisbusz várt minket és a kolléga családját és ez nagyon jó volt a számos bőrönd, hátizsák, babakocsi szempontjából. Az önműködő ajtó kinyílásával mintha szaunába léptünk volna, általam nem tapasztalt hőség köszöntött minket immár éjjel Austinban. A fáradtságuk azonnal megsokszorozódott ezáltal, emlékszem alig volt erőm beemelni a saját hátizsákomat a buszba. Ekkor döbbentem rá milyen messze vagyunk a családtagjainktól, minden eddig megszokott dolgot sutba vágtunk, vajon mi vár itt ránk?

• Boldogság?
• Reménytelenség?
• Küzdelem?
• Elfogadás?
• Számkivetettség?
• Jól döntöttünk? 

Persze ezekre a kérdésekre akkor sehonnan nem jött válasz, s a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak.

Aztán a város felé haladva valahogy felvillanyozódtam, ma sem tudom mitől lettem jobban. Talán elkezdett beszippantani az a különös miliő, ami Texas fővárosát jellemzi. Vibráló, ezerszínű, zenés, szabad, érdekes, kitárulkozó. Kék áfonya a paradicsomlevesben. Ezekről akkor éjjel még semmit nem tudtam, talán csak ma érzem úgy, hogy hatással lehettek rám már az első órákban.

A kisbusz letett minket a megadott címen, a cég által 1 hónapra bérelt lakás bejáratánál. A kapcsolattartó utasításait böngészve ütöttük be a kapukódot, majd találtuk meg a lakáskulcsot. Leírhatatlan érzés volt végre megérkezni valami biztos talajjal bíró, mozdulatlan helyre. Miklósra várt még harci feladat: felvenni a bérautót, ami a cég telephelyén várt rá. Én csak zuhanyra és vízszintesre vágytam.

Körbejártam a lakást és bár nagyon szép, modern és kényelmes volt, nekem idegennek tetszett. Felkattintottam egy kapcsolót, erre beindult a plafonon lévő ventilátor. Kinyitottam a hűtőt, 2 üveg jéghideg víz volt benne. Annyira hidegre volt hűtve az egész lakás, hogy nyitható ablakot kerestem, hogy az utcai meleget beengedjem – nem mertem a termosztáthoz nyúlni. Kipróbáltam az ágyat és megrémültem a vele szemben lévő tükörben látott képemtől. Az éjjeliszekrényen álló lámpa kapcsolóját nem találtam meg, feladtam. Elővettem a szükséges dolgokat, hogy zuhanyozzak – és ebben a pillanatban megszólalt egy füstjelző készülék. Fogalmam sem volt mitől indult be és hogyan állíthatnám meg, szóval összevissza futkostam a helyiségekben és észrevettem, hogy füstöl a hálószobai ventilátor. Ekkor ért haza Miklós, a kapcsolót azonnal lenyomta és mivel az ablak nyitva volt, a füst, illetve inkább por hamarosan eltávozott. Valószínűleg rég törölgették le a plafonon lévő masinát, jó sok por összegyűlt rajta, mi pedig gyanútlanul indítottuk be.

Azért mindketten megijedtünk, de nem volt nagy a baj – ezt másnap megerősítette a komplexum képviselője. Többet nem kapcsoltuk be a ventilátort és én azóta is tartok tőlük. Innen már csak percek kérdése volt a forró zuhany és az ágy – amire fel kellett másznunk, szó szerint. Sarokszámolás és hálaimák után az öntudatlanságba zuhantunk jó pár órára.