Csalódásunk köre Kansasben

Augusztus utolsó vasárnapján is Granny-be pattantunk és folytattuk a szűkebb környezetünk furcsaságainak feltérképezését. Részben menekülés volt ez számunkra  a négy fal közül – ha már hosszabb útra nem vállalkozunk -, részben pedig Roadside America-körútjaink újabb felvonása. Családi legendáriumunkba mindenképp pozitívumként kerülnek be ezek a mini road trip-ek, hisz sok vidám pillanattal ajándékoztak meg minket. Kár lett volna kihagynunk ezt a fejezetet az amerikai életünk történetéből. Még azzal együtt is, hogy ez a körút több csalódást tartogatott nekünk, mint értékes látnivalót.

Craig, Missouri felé azért indultunk, mert magunk is hitetlenkedtünk: lehet WC-csészékből műtárgy?

Rövid válasz: nem.

Hosszabb válasz: nem igazán.

A főútról lekanyarodva, tényleg az Isten háta mögött van ez az apró település tőlünk bő egy órára délkelet felé. Teremtett lélekkel nem találkoztunk, de életnek azért volt nyoma (négykerekűek). Természetesen “ismeretlen művész” rendezte alakzatba a különböző korú, színű és állapotú WC-csészéket. Első pillantásra viccesnek tűnt, bár semmi magyarázat nincs a közelében, aztán második megnézésre már inkább szemétlerakónak minősítettük. Az egykor szebb napokat megélt kerámiák romosak, piszkosak, nagy részük törött, szóval meglátszik rajtuk  a gazdátlanság.

Jó néhány oda nem illő darab is van már lerakva (műanyagjátékok, kerti díszek) és ottjártunkkor jó magas volt a fű is, amiben állnak. Azt állapítottuk meg, hogy leginkább sehová fel nem tölthető szelfiket vagy fotókat lehet készíteni – és megírni a RA-oldalon, hogy csalódást keltő az élmény, nem biztos, hogy megéri kerülni erre.

Lakóház Craigben

Délnek indultunk tovább a Missouri mentén, mert Kansasben egy kilátópontot akartunk felkeresni, amely azzal kecsegtetett, hogy négy államot láthatunk onnan tiszta időben. White Cloud település közelében hamar meg is találtuk a kilátónak csak mókából mondható ácsolványt. Kb. 2 m magas volt, tehát igaz volt a Roadside America-vélemény: a földön állva 3 államot vehetsz szemügyre, erre fellépve (hűha!) még egyet. Valóban szétnézhettünk és a látvánnyal nem is volt semmi bajunk: Iowa, Nebraska, Kansas és Missouri szántói terültek el előttünk, amíg csak elláttunk.

A Missourin túl Missouri állam és Iowa

Azonban kb. 5 percet tölthettünk ott, amikor fülsértő berregés közeledett és nemsokára a forrását is megláttuk: pár helyi fiatal quadokkal száguldozott erdei-mezei földutakon, valószínűleg a vasárnapi ebéd okozta stresszt vezették le, össze-vissza körözve-cikázva a keskeny utakon. A 40. szélességi kör jelzése is a közelben volt a RA-oldal szerint, de a helyi menő csávók elriasztottak minket, szó szerint. Egyikük majdnem elsodort, majd pedig az autót alig bírta kikerülni. Emlékeim szerint kb. 10-12 emberrel akadtunk össze és valamennyien quadon, fűnyírón (!) vagy golfkocsin közlekedtek a falu útjain, valamint olyan zavarbaejtően megbámultak minket, hogy jobbnak láttuk, ha odébbállunk padlógázzal.

Kilátás Nebraskára a magasból

Willis (Kansas) falucskában újabb csalódás várt minket. A RA-oldalon is megvolt a figyelmeztetés: a világ legnagyobbjaként hirdetett horgászbot viharvert állapotban van, nem érdemes felkeresni. Korábbi posztjainkban írtam már arról, hogy Kansas államban nem sokszor néztünk szét, ezért adtunk egy esélyt neki. Nem kellett volna.

A világoskékre mázolt víztornyot hamar észrevettük, viszont úgy tűnt, hogy amit keresünk magánterületen áll. Ez errefelé szent és sérthetetlen: (értsd) a tulajdonosnak joga van akár fegyvert is használni az illetéktelenül behatolók ellen. Ezzel nem akartunk szembesülni az előbbi élmények hatása alatt állva még, ezért óvatosan közelítettünk. Végül nem láttunk NO TRESPASSING! táblát, így körbesétáltuk a horgászbot romjait. Talán az időjárás rongálhatta meg, talán emberi kéz, de tényleg szomorúan néz ki.

Nem messze tőle egy romos iskolaépületre bukkantunk, ami egy korábbi dél-omahai kirándulásunkat juttatta eszünkbe: ott számos ilyen vöröstéglás, 1-2 emeletes egykori iskolát alakítottak át lakóházzá, s ezek meglehetősen bizarr látványt nyújtanak a mindennapi élet tárgyaival körülvéve: száradó ruhák, napernyők, gyerekjátékok, grillezők.

Granny simán befért volna a labdába.

Muscotah volt a délutánra kitűzött utolsó állomásunk, ahol a világ legnagyobb baseball labdája várt minket. A valamikor víztartályként funkcionált gömböt varratokkal látták el és pár kétdimenziós játékosfigurát állítottak köréje. A RA oldala szerint a helybeli Joe Tinker (Chicago Cubs) nevű baseball-játékosnak szánták tisztelgésül és tervben van egy kisebb múzeum is, bár ennek még nem sok jelét láttuk. A labda belsejében csak szélhordta falevelek és szemét volt. Bizonyosan látott jobb napokat: pár vödör festék és egy kis TLC (törődés és ápolás) megtenné a hatását! A környéke viszont egy nyugalmas, barátságosabb települést sejtetett, ennek az előző élmények fényében már kifejezetten örültünk. Végül hazafelé indulva  a falu határában is megálltunk még csak a csendet hallgatni és a tiszta levegőt élvezni.

Összefoglalva azt mondhatjuk el, hogy nem sok ilyen utunk volt eddig szerencsére és reméljük  a jövőben sem kell gyanakvó, a látogatót elrisztó helyiekkel összeakadnunk. Amikor először áthaladtunk Kansas államon, sokkal kedvezőbb benyomásaink voltak: Austinból Omahába költözésünkkor zöldellő vetésekre, normális utakra, nem nyomulós vezetőkre és elfogadható szállásra emlékeztünk. Igaz, hogy nem sok mindent láttunk belőle, de nem is biztos, hogy rohanva fogunk visszatérni, ha lehetőségünk adódik rá.

A 75-ös úton észak felé még egyszer megálltunk Auburnben, hogy megnézzünk egy szintén RA-nevezetes figurát. Az útmenti étterem hívogatóját lehetetlen nem észrevenni, szerencsére még nagyon jó állapotban hirdeti az enni-innivalót az arra haladóknak. Nyitva is volt – egyike a számos, pár dolláros komplett menüt kínáló útszéli kajáldáknak – , de bemenni nem akartunk, csak a vidám fotóinkat készítettük el a  Sweet Papa / Burger Man mellett. A hamburgert tartó karja alatt simán elfértünk mindketten.

Folytatása következik!