Miért szeretek Amerikában élni?

Nem igazán szeretem a listákat, de ezt a kérdést  valahogy mégsem tudom (tudjuk) megkerülni: miért jó az Államokban élni? Szóval most megpróbálom összeszedni miket teszek a mérleg pozitív serpenyőjébe, amikor felmerül a kérdés: menni vagy maradni.

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?
Itt van a város, vagyunk lakói
Maradunk itten, maradunk itt, maradunk…

(Bereményi Géza-Cseh Tamás-Másik János: Budapest)

Sokszor eszembe jutnak ezek a sorok és számomra örök érvényűek. Örök a kérdés. Csak mi a végére is kérdőjelet teszünk: maradunk? Ezek nehéz létkérdések. Szóval miért is jó a tengerentúlon élni? 

A természet szépsége

A kontinens olyan sok különböző látnivalót kínál, hogy az átlagember csak reménykedhet, hogy az északi vagy a déli felét meg tudja nézni az élete során. Mi eddig az északi félen jártunk-autóztunk-repültünk-túráztunk keresztül-kasul. Minden van, amire csak gondolni tud az utazó és nem tudok olyan szabadidős tevékenységet felidézni, amelyre ne nyílna lehetőség. Örök kedvenceim a

• Mexikói-öböl (South Padre Island)
• Arizona felett az ég
• nemzeti parkok
• West Texas
• Utah
• hegyi túrák
• dél-kaliforniai tengerpart és sivatagok

Nagyon hálás vagyok a sok lehetőségért, ahová eljutottunk, amit kipróbálhattunk. S persze még számos látnivaló van a kívánságlistámon, de meglátjuk lesz-e még ezekre is alkalom. Az épített környezet is sokat képes nyújtani, de számomra azért a természet sokkal fontosabb és magasztosabb erő. Állni az arizonai ég alatt az út mentén és hallgatni a szelet, nem kell ennél több.

Arizonai égbolt

Nyelvtanulás

Magam felnőtt fejjel kezdtem az angol elsajátításához és miután tanultam is arról hogyan jobb, könnyebb, helyes, nem helyes nyelvet tanulni, szerencsésnek mondhatom magam, hogy kipróbálhattam ezeken túli utakat is. Itt jó pár önkéntes tanárom volt – akik persze nem tanárok, hanem lelkes “amatőrök” voltak leginkább és sok különféle nemzetből érkezett csoporttársam. Érdekes volt beletanulni az ő akcentusukba, sokakkal másként kell kapcsolatot teremteni, fontos megválasztani a nyelvi regisztert, hogy hangot találjunk egymással. Mindezek nagyon jó és hasznos, építő tapasztalatok voltak.

Volt, hogy hibáztam.

Volt, hogy megbántottak.

Volt, hogy megütődtem.

Volt, hogy befelé könnyeztem, miközben nevetnem kellett.

Volt rengeteg sikerélményem. Felejthetetlen találkozásaim.

Akinek van lehetősége így nyelvet tanulni, csak javasolni tudom, próbálja ki: eredeti nyelvi környezetben, idegenek közé beülve (a lényeg, hogy senki ne beszéljen magyarul), az élethelyzeteken keresztül: vásárolva, meccsen, hivatalban, étteremben, kölcsönzőben, koncerten, vásárban, kompon, falunapon, magánmúzeumban, családi vacsorán, biciklitúrán, bolhapiacon.

Ehhez kapcsolódóan még egy gondolat: nekem személyesen nagyon jó volt látni és megtapasztalni azt, hogy más nemzetből, országból való, más vallású emberek hogyan reagálnak, oldanak meg dolgokat. Vallom, hogy a sokféleség és a másság egy jelentős hozáadott értéket képvisel bármelyik közösségben. Rengeteg türelmet, együttérzést és jószívűséget tanulhatunk a sérült emberektől, alázatot és odaadást a bevándorló munkásoktól, kitartást és túlélési ötleteket a menekülőktől (a hazájukat elhagyni kényszerülőktől).

Bryce Canyon, Utah, a világ egyik legszebb helye

A közösség és az egyén ereje, szerepe

Nagyon jó az amerikaiakban az a jellemvonás, hogy nem várnak a másikra, nem kell kérlelni, noszogatni őket az aktív részvételre. Bátran felemelik a szavukat az igazságtalansággal szemben, maguk és a mások érdekében legyen szó bármilyen kis dologról. Bíznak a másik jóindulatában és segítőkészségében és amiben hisznek, azért képesek a következő órában megmozdulást, aláírás- vagy pénzgyűjtést szervezni. Ha kell megkérdezik az összes szomszédot vagy szülőtársat a suliban, házról házra járnak egy kérdőívvel,  emaileket írnak a munkahelyen történő változás érdekében. Nem azt jelenti mindez, hogy rám erőltetik a meggyőződésüket (persze ez is előfordul), hanem azt hogy bár nem értünk egyet minden kérdésben, ebben az egyben ami most fontos le tudunk ülni egy asztalhoz és felléphetünk közösen. 

Alapból szeretnek saját utat választani és a jól ismert ösvényt bátran elhagyni, mert van önbizalmuk, tenni akarásuk és eltökéltségük annak véghez viteléhez. Kockázatokkal, bukással, újrakezdéssel, sikerrel együtt. Nem adják fel az első akadálynál, hanem próbálják máshogyan. Nem okolnak minden más szereplőt, ha bármi nem jön össze; inkább azon gondolkodnak mit tudok én javítani, hogy másodszor az elvárt eredmény szülessen.

Önkénteskedés

Ezzel ilyen kiterjedten én itt találkoztam életemben először. Nagyon sokan végeznek önkéntes munkát – azaz nem kapnak fizetést, juttatást – az élet minden területén. Van olyan ismerősöm, aki a gyermekei iskolájában falat fest, fénymásol vagy sportpályát újít fel. Van aki a templomi közösségben angolórát ad, időseket gondoz, hajléktalanoknak segít, felajánlja az autóját másoknak pl. ügyintézéshez. Sokan rendszeresen adományoznak és az adományok szétosztásában, szállításában, csomagolásában segítenek. Mások főznek, fotóznak, gyerekre vigyáznak, kutyát sétáltatnak, füvet nyírnak, bevásárolnak, felolvasnak, varrnak, szántanak annak, aki rászorul. A gyerekek szerencsére ebben a szellemben nevelkednek és ez egy felülmúlhatatlan erő ebben a társadalomban.

Minden új álláshelyre jelentkezéskor mindketten beírtuk az ilyen irányú tapasztalatainkat, szerves része az önéletrajznak. A könyvtárban a másik oldalról is megláttam már ezt: magam is dolgoztam lelkes önkéntesekkel és sok-sok jó pillanatot átéltünk. Van közöttük középiskolás diák, akinek “kötelező” órákat kell teljesítenie és van sérült ember, akinek a terápia része a  heti 2 óra könyvtári munka velünk. Mások munka mellett / után jönnek hozzánk és hoznak friss erőt, humort, segítő kezet és csokis fánkot!

Önkéntes tanáraim egyike Austinból

Nem ütik más dolgába az orrukat

Talán van aki úgy érzi, hogy ez ellentmond a kettővel ezelőtti bekezdésnek, de igazából nem. Abban biztosak lehetünk, hogy egy amerikaival nem tudunk némán és kapcsolatteremtés nélkül egy buszon utazni, sorban állni, hivatalban várakozni. Ők bizonyosan beszélgetést kezdeményeznek és legtöbbször csak őszinte kiváncsiságból. Érdekli őket  a másik, jó ha megtudnak valami újat, információhoz jutnak, estleg új ismeretséget kötnek, névjegykártyát cserélnek (és holnap már veled üzletelnek).

Mindezeken túl, ha az udvariassági fordulatokon túljutunk és nem akarunk továbblépni, felismerik ezt és nem erőszakosak vagy tapintatlanok. Békén hagynak. Nem faggatóznak, nem akarnak mindent megtudni rólad. Nem fogják megkérdezni mennyit keresel és nem agyalnak azon miből van pénzed drágább autóra, nyaralásra, házfelújításra, stb. Nem ismerik a “dögöljön meg a szomszéd tehene is” érzést az én személyes meglátásom szerint.

Nagyon érdekes volt az ahogyan fogadtak bennünket a lakóközösségben, amikor Omahában ide költöztünk. Minden közvetlen szomszéd kereste a lehetőséget, hogy bemutatkozzon és kicsit megismerjen minket, de nem léptek túl egy határt. Az idők során meglátták milyenek vagyunk (nem bömböltetünk hangosan semmit, karbantartunk a házon és körülötte mindent, egy sor munkát magunk végzünk el, nem avatkozunk mások életébe) és bátran mondhatom tiszteletet vívtunk ki  a szemükben. Egyikük megkérdezte melyik céggel csináljuk együtt a gyep éves gondozását és ő is őket kereste meg. Másikuk többször behúzta a kukáinkat, amikor a szél úgy száguldott, hogy messzire vitte volna üresen őket amíg haza nem érünk. A harmadik szomszéd elsöpörte a havat és felsózta a járdát amikor Magyarországon voltunk (mivel kötelező a hóesést követően záros időn belül megtisztítani a közösen használt részeket, ezt ellenőrzik is). Szóban is kifejezik, hogy látják mennyit dolgozunk a ház körül és Miklós maga javítja az autókat. Megdicsérik azt, ami szépen sikerült. Hasonló kisebb figyelmességeket már mi is tettünk feléjük és örülünk annak, ha mesélnek a családjukról, megkérdezik a véleményünket, meghívnak egy jó programra, de nem különösebben faggatózunk, kutatunk a múltjukban vagy ilyesmi.

Az amerikai álom (American dream)

Erről is feltétlen akarok szólni, mert megtanultuk az évek során, hogy mennyi sok meghatározása van ennek a fogalomnak és mert nemcsak legenda.  Úgy vélem Európában hajlamosak vagyunk azt gondolni: eljövök ide a szuper ötletemmel, hallgassátok meg, adjatok pénzt, megvalósítjuk és mindketten jól járunk. Ti kaptok valami egetrengetően klassz újdonságot, én meg degeszre kerestem magam. Nem így működik szerintem.

Fontos kulcsszavak az adottságok, a kitartás és az ambíció. Az abban való hit, hogy valamennyiünk előtt nyitva áll a lehetőségek kapuja ahhoz hogy sikeresek, boldogok és kiegyensúlyozottak legyünk. Nem az a leginkább meghatározó, hogy milyen családba vagy körülmények közé születtünk, hanem hogy a saját erőnkből és elhatározásunkból elérjük a kitűzött célunkat. Ehhez szükségünk van alázatra és áldozatvállalásra; mernünk kell kockáztatni és a hibáinkból tanulni, tudnunk kell megújulni és keményen dolgozni. Sokkal kisebb szerepe van az esélynek vagy a szerencsének vagy a csillagok együttállásának. Hisz ezek mind szegélyezhetik az utamat, ha én elmegyek mellettük, de nem nyúlok értük.

Freeman Vines nem konzervatóriumban tanulta a zenélést. Mivel egyetlen gitár hangja sem szólt úgy a kezében, ahogy a zene az ő lelkében, hozzálátott saját hangszerek készítéséhez. Ezen a képen a maga faragta gitárjaival látható.

Ez egyáltalán nem azt jelenti szerintem, hogy csak az sikeres és boldog, aki olimpiai bajnok tornász vagy rekordtartó autóversenyző, foglalkoztatott és népszerű színész vagy sztárszakács; feltaláló vagy Nobel-díjas közgazdász.  Nem kell mindenkinek Michael Jordannek, Beyoncénak vagy Bill Gatesnek lennie! Sőt! Ugyanekkora siker és boldogság gyerekek nyíló értelmét jó irányba terelgetni, családot alapítani és működtetni, szép ruhákat varrni, földet művelni, embereket és állatokat gyógyítani, zenélni, közösséget építeni és összetartani, csomagokat kiszállítani vagy mesekönyvet illusztrálni.

Persze magam is elfogadom, hogy sokat jelent, ha jó képzést kapok, ha nyitott és befogadó a társadalom, amiben létezem, ha szabad kezet kapok az ötleteim megvalósításához, de a legfontosabb önmagunkban rejtezik: a bátorság, a remény, az előretekintés és a kitartás.

A dolgok működnek!

Ez talán közhelyesen hangzik, de nem tudom kihagyni, mert napi tapasztalat, hogy

• telefonon beüzemeljük az új modemet az internet-szolgáltatóval
• visszavisszük a boltba a feleslegessé vált, meggondoltam-kategóriás, lejárt szavatosságú, de igazából bármilyen terméket és visszaveszik az árát pedig viszaadják
• ha szeretnénk egy új mosógépet, mikrót, hűtőt és a boltban nézelődünk, tudjuk, hogy biztonsággal kiválaszthatjuk bármelyiket, mert szabvány méretével 2 perc alatt be tudjuk illeszteni a helyére a lakásban (nem kell mérőszalaggal szerencsétlenkedni, hogy vajon befér-e, ki tudom-e nyitni az ajtaját, stb.)
• az amazon szerves része az életünknek, mert egyszerűen jó a szolgáltatás, nem késnek, nem magyarázkodnak, bármit visszavisznek kérdés nélkül; az ügyfélszolgálatuk pedig legendásan kiváló
• Első vízuminterjúnk előkészítésében segített egy houstoni ügyvédi iroda. Egyetlenegyszer találkozott velük Miklós személyesen, azontúl emailben és telefonon tartottuk a kapcsolatot. Szuperül együtt tudtunk működni, az ügyintézés megfelelően haladt, kölcsönösen alkalmazkodtunk egymás igényeihez (nem kellett milliószor külön telefonálni, újra és újra elküldeni a dokumentumokat, minden lépés időben, a felvázolt terv szerint történt).

Megvan egyfajta nagyon fontos bizalom az emberek között vagy ha úgy tetszik a társadalomban, hogy a velem szemben ülő (intézkedő) hivatalnok, pénztáros, rendőr, fodrász, tanár, stb. teszi a dolgát a legjobb tudása szerint – mint ahogyan én is ha bejön a könyvtárba bármelyikük – és kapok választ a kérdésemre, megoldódnak a problémáim, megkapom az elvárt szolgáltatást. Nem kell hozzá kiskapu, baksis, illetékes elvtárs vagy csalás, sem könyöklés.

Lakóház Santa Fe-ben, ahová ha lehetne, holnap elköltöznék

Ha hibázol, az nem bukás és szégyen, hanem a tanulási folyamat része!

Ez egy borzasztó jó tényező szerintem az önmagunk felépítése során, nélkülözhetetlen az egészséges önbizalomhoz. Személyes tapasztalatom volt a könyvtári munkám kezdetén, hogy bárkit megkérdezhettem és jószándékkal, szívesen segített, válaszolt, megmutatta, hogy működik. Ha bármit elrontottam, akkor nem korholtak vagy megszégyenítettek, hanem együtt megnéztük, újra elmondták, megmutatták és néha még azt is mondták, hogy milyen jó, hogy ez előjött, mert a következő ember tréningezése során már bevesszük a feladatlistába.

Számos alkalommal láttam a mesedélelőttökön az anyukákat hogyan bánnak a kicsikkel: ha elesett vagy a fenekére pottyant, esetleg elbandukolt, eltévedt, felborított valamit egy totyogó, akkor nem rohant oda azonnal, hogy felsegítse, visszaterelje, ölbe kapja, védelmezze, hanem hagyta, hogy magától bátorodjon, felálljon, visszataláljon a kisgyerek. Természetesen figyelték és nem engedték veszélybe sodródni őket, de néha még az is előfordult, hogy sírás, hüppögés vagy ijedelem lett, ugyanakkor okult is belőle mindkét fél szerintem. Mindezek a lépések a tanulási, szocializálódási folyamatunk részei; ugyanúgy fontosak, mint a siker, a dicséret vagy az elsimerés persze!

Amint látjuk a személyes példáinkon keresztül, van jó néhány pozitív és (valljuk be!) irigylendő vonás az itteni életünkben és mindennapjainkban. Mint minden dolognak a világon, itt is akadnak nemszeretem negatív vonások. Ezeket egy következő bejegyzésben vesézem majd ki. Mondhattam volna egyszerűen azt is, hogy mindazért szeretek itt élni ami az alábbi, utolsó képen látható és az is igaz lenne!

Valahol a Mojave-sivatagban mi hárman és az út…