300 km-t autóztatok a semmiért?

Augusztus közepén ismét kelet felé fordítottuk Granny orrát. Iowában sokkal több Roadside America-pont van, ami kifejezetten a középnyugati életet jellemzi. Aki a hasonló előbbi útjainkra kíváncsi, elolvashatja a posztokat itt és itt. Még mindig elősorban a szabadban levő nevezetességeket kerestük, nem akartunk pl. múzeumi tárlatot vagy autókiállítást választani. Így első megállónk kb. 75 percnyi lazulós autóútra volt (van) az otthonunktól.

Dunlap település határában egy kukoricatábla mellett áll egy fura műalkotás. A kétdimenziós, furnérlemezből kivágott és megfestett díszletszerű mű egy dalmatát és egy kislányt ábrázol kezében egy elnyűttnek látszó játékmackóval. John Cerney, kaliforniai művész célja kifejezetten az autósok szórakoztatása volt ezzel (és még jó néhány más) az installációval. 1999-ben került a helyére és láthatóan megtépázták már a préri vad szelei, valamint 1-2 vödörnyi friss festék is elkelne hozzá, de még így is eléri a célját: megmosolyogtat és arra ösztönöz, hogy kitaláljuk hozzá a saját sztorinkat. Cerney képkivágás-szerű művei leginkább Kaliforniában és a Középnyugaton jöhetnek szembe útmenti meglepetésként.  

Denison városka életteli, kellemes benyomást tett ránk és nem volt nehéz ráakadnunk az óriási bikaszoborra a vásártér bejáratánál. A középnyugati államokban, de Texasban is rendszeresen tartanak állatvásárokat és aukciókat – magam még remélem, hogy egyszer ellátogatunk egy ilyenre. A vásártér tehát nem egy fűvel benőtt, gazdátlan térség, hanem lelátókkal, standokkal, karámokkal ellátott, kisebb stadionra emlékeztető létesítmény – amit messziről leginkább a magas világítótesteknek köszönhetően vehetünk észre. A rodeók helyszíne is bizonyosan ez Denisonban. A hatalmas szobor egy Earl Marshall nevű tenyészbikának és gazdájának (W. A. McHenry) állít emléket. Az állat számos díjat nyert és sok utódot nemzett, leszármazottai az ország távoli vidékeire is eljutatták az angus fajta királyának nevezett, 1914-ben született bika hírét.

Továbbra sem kellett autóúton vagy -pályán száguldanunk és egyáltalán nem bántuk: sokkal jobban meg lehet ismerni a vidéket lassan poroszkálva, mint rajta átviharozva. Vailben is szívesen állítottuk meg Granny-t egy nemrég helyreállított, egyszemélyes benzinkút mellett. Volt időnk elmerengeni azon, hogy talán még a mi életünkben hasonló sorsa jut a ma használt töltőállomások legtöbbje, látva az autóipar által vett új irányokat. Külsőleg valóban szépen rendbetették az épületet és a környékét, de az ablakon bepillantva lehangoló volt a látvány: cementeszsákokkal és törmelékkel volt borítva a padló. Azért készítettünk pár fotót Granny-vel, a történelmi hitelesség kedvéért és mert (ha nem lesünk be az ablakán) képeslapra illően bájos a házikó és a kútfej.

Az úton ugyanúgy görgette a szél az ördögszekereket, mint a vadnyugaton és pár perc múlva két vonat is elhaladt a közeli síneken, tovább erősítve filmes emlékeinket. A vasút szerepe rendkívül fontos volt a Mississippitől nyugatra eső terület meghódításában, ennek nyomaira lépten-nyomon ráakadunk bármerre megyünk a környéken. A szerelvények fáradhatatlanul szállítják ma is a keleti és a nyugati part között az árutömegeket. Nem ritka, hogy 2-3-4 mozdony húz 90-120 vagont. Az utakon haladva minden mozdony visszadudált a mi üdvözlésünkre bárhol jártunk eddig az országban.

Még északnyugat felé gurulva Arcadia határában értük el a kontinensnek azt a pontját Iowában, amelytől keletre minden vízfolyás a Mississippibe, nyugatra pedig a Missouriba ömlik. Elhelyeztek egy nagyobb követt is a tábla közelében, valamint egy információs táblát térképekkel és magyarázattal a két folyó vízgyűjtőterületéről. A délutáni kellemes napsütésben szívesen ejtőztünk volna az út mentén, de a szél hozta orrfacsaró szag hamar visszaugrasztott minket Granny fotelüléseibe.

Persze a ranchek közelében ez is  a vidéki lét szépségei közé tartozik, emlékeket is ébresztett bennünk és tovább erősítette a lelassulást – elsősorban Miklós hajszolt, feladatokkal teli mindennapjai után. Egyáltalán nem bánta, hogy “csak” 55-tel megyünk és a motor “csak” 1400-at forog, hisz így volt lehetősége a távolba merengésre és ideje, hogy észrevegye a környezet kínálta egyszerű élményeket: friss levegő, szélzúgás, minden zöld, etc.

Két település volt még a listánkon és itt döntöttük el, hogy még tovább megyünk egy kicsit a hazaindulás előtt. Délnek vettük az irányt, Audobonban ugyanis egy másik szoboróriás várt ránk. Az Albertre keresztelt Hereford fajta a korábbitól eltérően betonból készült és nem koromfekete volt, hanem mint a mesekönyvek tehénkéje foltos, vidám, barna szemű. A tőle nem messze álló tárlóban “saját hangján” a történetét és lenyűgöző méreteit is meghallgathattuk egy gombnyomásra. Természetesen a vidék állattartó gazdáinak és a húsiparban dolgozóknak szánták kalapemelő tisztelgés gyanánt. Sokan vannak az USA éléstár-államaiban ezen a vidéken, akik ebből a kemény, ünnepnapok nélküli munkából tartják el a családjukat: Iowában, Nebraskában, a Dakotákban, Kansasben, Missouriban, Illinois-ban, Wisconsinban, Idahóban. 

Operation T-Bone nevű fesztiváljuk sokezer látogatót vonz, az Albert környékén elterülő parkot steaksütők, vásározók, kézművesek, sátrai és bódéi népesítik be, fajtabemutatók, traktorshow, utcabál és felvonulás színesíti a programokat. Aki szívesen böngészne még hasonló állatokról, szobrokról az Államokban, ezen a weboldalon megteheti.

Utolsó megállónk Elk Horn település volt, amelynek legfontosabb nevezetessége a mai napig működőképes szélmalma és kis skanzenje-emlékparkja. Dán származású közössége tartja igen szép állapotban a malmot és a körülötte levő parkot egy apró kápolnával, Hans Christian Andersen mellszobrával, rönkházzal, múzeummal. A szomszédos Kimballtonnal együtt az Államok legnépesebb dán közössége lakja a környéket, mindenhol dán zászlóval és feliratokkal találkoztunk. Hogy mire képes egy apró közösség hagyományápolásban, iskolateremtésben, annak szép példáját láttuk Elk Hornban. 

Jártunkban-keltünkben mindenfelé számos nyomát láttuk az egyéni kezdeményezés eredményességének. Ez egy nagyon irigylendő vonása az ittenieknek a szemünkben: nem várnak segítségre, támogatókra, hanem saját erőből hozzálátnak az ötletük megvalósításához. Kezdetben sokszor egyedül kevés forrással, aztán kiteljesedve és másokat is bevonva és végül elérik a vágyott célt. Persze mindig sok munka árán és kivételes kitartással párosítva. Jó néhányszor leírtuk már, hogy számunkra ez az amerikai álom. Régebbi posztok és élmények a témában a következő linkeken olvashatóak:

• a vikinghajó hazatérése Norvégiába
• kincskereső expedíció a Missouri medrében
• Salisbury-ház Des Moines-ben
• egy kis vidéki múzeum Texasban 

A következő posztban folytatjuk a Roadside America-kalandok leírását.

A címben feltett kérdés őszintén fakadt ki egy ismerősünkből egy beszélgetés végén. A rövid válaszunk: nem. A hosszabb? Maga a poszt. Valóban nem láttunk világhírű csodákat, nem csináltunk 3000 szelfit, viszont nekünk ez az út csupa jó emlék, lelassulás, duruzsolás, feltöltődés, azaz élményteli utazás.