A Budweiser-sztori

Észak-Amerika legnagyobb területű és legrégebben (folyamatosan) üzemelő sörfőzdéje az Anheuser-Busch, St. Louis történelmi Soulard negyedében található. Meglátogatására 2018 novemberében nyílt lehetőségünk. Lévén az Államok egyik legkedveltebb, legtöbbet forgalmazott söre, nem lehetett kihagynunk az alkalmat, bár a mi asztalunkon nem túl sűrűn fordul meg a “Bud”. Tartsatok velünk, megígérhetjük, hogy semmiben nem lesz hiány: jó sztorik, élmények elsőkézből, ízlelőbimbók elcsábulása, klassz fotók! 

Nem hinném, hogy sokan vannak akik soha nem hallottak erről a sörről, hiszen reklámjai az amerikaifutball-döntők sztárjai, csodaszép Clydesdale lovai mesébe illőek, a világos sörök királya, Amerika egyik legismertebb márkája – természetesen elmondhatatlanul nagy üzlet és nemzeti büszkeség! A július negyedikei tűzijátékok és a Super Bowl elmaradhatatlan kísérője hegyekben áll a boltokban ezen alkalmak előtt és a 2 ember magasságú sörösdoboz-futballkapukat naponta kell újraépíteni – ugyanis az összeset megveszik pár óra alatt az emberek.

A sörtúra St. Louis-ban nem sörkóstolással kezdődött, mint a Boulevard Brewing Company esetében, hanem ajándékosztással és pár biztonságtechnikai előírás átbeszélésével. Persze azért az alapanyagokból kóstolhattunk-tapinthattunk-szagolhattunk kedvünk szerint a körbejáró üvegedényekből (komló, árpa, rizs, élesztő). A gyár területén vannak szabadon bejárható és csak vezetővel megnézhető, illetve elzárt részek is. A becsekkolást egy óriási látogatóközpontban ejtettük meg, ahol rengeteg relikvia, fotó és ajándéktárgy kínálta magát. A termek sokfunkciósak, rövid idő alatt esküvő vagy céges buli helyszínévé alakíthatóak, és persze sörcsapban, korsóban vagy sörpadban sincs hiány!

A gyár campusa St. Louis szívében, a Missouri partján helyezkedik el. A víz és a vasút közelsége, a német bevándorlók tömeges érkezése és pár, hűtésre kiválóan alkalmas természetes verem járult hozzá az ideális helyszín kiválasztásához. Az Anheuser-Busch alapításának éve 1852, a történet hivatalosan mégis inkább 1876-ban kezdődött, amikor Adolphus Busch olyan nagyratörő célokat tűzött a vállalat elé, mint Amerika első, igazi nemzeti sörének megalkotása. A vöröstéglás épülettömbök, raktárak, irodahelyiségek, óriási kamionparkolók együttese város a városban. Olyannyira igaz ez, hogy kisbuszos túrákat is lehet tenni, ha valaki nem tudja vagy nem akarja gyalog végigjárni a helyszíneket.

Az istálló volt az első megállónk a november végi vasárnap délelőttön és szerintem a legtöbben végig ott maradtak (unk) volna szívesen. A termetes, gyönyörű lovak valódi otthona természetesen nem a gyár campusa, hanem a Warm Springs Ranch St. Louis-tól 150 mérföldre keletre. Bár az istálló történelmi emlékhely, kényelmes stallumokkal, míves ólomüveg ablakokkal és kocsiszínnel, nem tud elegendő helyet biztosítani a mintegy 70 lónak, amelyek a cég központi részlegének büszkeségei (a másik két tenyészet New Hampshire és Colorado államban van).

Ahhoz hogy egy Clydesdale ló Budweiser-csapattag lehessen, szigorú feltételeknek kell megfelelnie mind külsőleg, mind természetében. A lovak – és az általuk vontatott söröskocsik – a harmincas évek elején, az alkoholtilalom idején lettek a cég és a márka képviselői a világ szemében. Ma már leginkább a Budweiser “utazó nagykövetei” (kb. mint a Dream Team), mintsem igavonói. A csapat tagja egy-egy dalmata is, amely munkás korszakában az egész szállítmány őrzője és felelőse volt mialatt a hajtó pihent.

A Clydesdale-fogatok négy évtizede részesei az amerikaifutball-döntő hírhedt reklámjainak, amelyeket amerikaiak milliói néznek minden februárban. Tavaly azonban a Budweiser nem szerepelt a szokásos reklámlistán, az erre szánt sokmillió dollárt a cég a vírus elleni küzdelem támogatására fordította adományként. Az istállóban megnézhettük a lovak patkóit vagy hámját is közelebbről és persze mindenki szelfizett a nyugodt, kedves óriásokkal.

Utunkat ezután az érlelő helyiségben folytattuk. A túravezető meséje szerint 1876 óta sok tényező változott a folyamatban, de van ami örök: az alapanyagok gondos kiválasztása, a sörfőző mesterek szaktudása, a recept eredetisége (és titkos volta), valamint a készítés 7 szakasza. Természetesen minden hagyományos és minden újabb elem a profitot szolgálja, valamint Amerika első számú kedvencének megszokott minőségét. A Bud egy minden alkalomhoz illő könnyű, világos sör – amit az én meglátásom szerint az itteniek sokszor víz helyett fogyasztanak. Ha amerikai vendégeket vársz, a Buddal biztosan nem lősz mellé.

Az alapanyagok hazája 90%-ban az USA, az élesztő és a komló részben Európából érkezik, de a többi hozzávaló leginkább montanai és idahói farmokról. A víz többkörös minőségellenőrzésen esik át, a fáma szerint a mesterek több vizet kóstolnak, mint sört a napi munkájuk során. Az érlelőben kellemesen hűvös volt és itt érkeztünk el az első kóstolóponthoz – a társaság legnagyobb örömére! Mondanom sem kell, hogy már mindenki alig várta, hogy nyelhessen a kellemes illatok nyomán felsejlő, készülő italból. Nem a tartályokból, hanem előre “lecsapolt” nedűből engedtünk magunknak: egy félkész, szűretlen, kb. 7%-os erjesztésből. Ez volt számunkra az egyetlen ízletes ital az egész út során és most akkor elárulom, hogy a Bud nekünk nem igazán jön be: túl átlagos, semleges, semmilyen leginkább, ahogy Miklós szokta mondani egy gyengébb szörpre emlékezteti és még az íze sem jó. 

Egy titkot felfedett a túravezető a Budweiser-legendáriumból: fémhengerekben jó sok bükkfa forgácsot láttunk, aminek a köszönhetően “göndörebb”, buborékosabb, frissebb lesz a sör. Megállapítottuk, hogy kár, hogy nem ebből a szűretlenből töltenek többet az üvegekbe! Illetve hallva, hogy minden egyes nap délután 3-kor kóstolnak több körben a készülő főzetekből, többen megkérdezték, hogy mikor vesznek fel ide új munkatársat. A weboldal szerint a Bud frissességének másik felelőse a rizs. Adolphus Busch lagerét ez mindenképp megkülönbözteti a többitől, a cég az Államok legnagyobb rizsfelvásárlója. A sörhöz adott őrleményt saját malomban készítik Jonesboróban (Arkansas államban).

Következő állomásunk volt a legszebb, nem véletlenül birtokolja a Nemzeti Történelmi Emlékhely címet. A boszorkánykonyha, azaz a főzőüstök helye. Több emelet magasan helyezték el őket és köztük kovácsoltvas lépcsők és korlátok terelik a látogatót. Óriási csillárokat, míves oszlopokat és karbantartott régi berendezést láttunk, inkább ötcsillagos hotelre emlékeztett, mint gyárépületre! Nem tudtam nem arra gondolni, amire már számtalanszor: errefelé inkább emelnek fényűző “otthont” a bankoknak, üzleteknek, irodáknak, míg a templomok sokszor istállóra, az iskolák pedig börtönre emlékeztetnek. A túravezető abszolút főnyeremény volt, készségesen válaszolt bármilyen kérdésre, nem sürgetett / hajszolt minket, bárhány szelfit megvárt és az is lerítt róla, hogy élvezi a munkáját!

Itt többféle sörből kóstolhattunk, de megvallom amint kiértünk az ajtón, kiöntöttem a poharamból a savanyú löttyöt. Sok ízt (édes, gyümölcsös, füstös, rumos, whiskey-s) befogadok ha sörről van szó, de a savanyút nem. A campuson sétálva láttuk még az irodákat befogadó épületet, egyéb rendezvényhelyszíneket, régi vasútvonalakat, jó néhány sörivó vízköpőt, random sörsátrakat.

Az utolsó megnézhető rész a töltőüzem volt. Itt szigorúan be kellett tartanuk a biztonsági szabályokat – lévén a legveszélyesebb hely a bámész turistára nézve. Pár kocka után az összes akkumulátorom megadta magát, így valóban csak a szemem és fülem befogadta élményekre támaszkodhatok. Ez full nagyüzem volt, össze sem lehetett hasonlítani a coloradói whiskey-lepárló csomagolójával, ahol önkéntesek rendszeresen lábatlankodnak, azaz besegítenek a részben kézzel végzett munkába. Ez itt teljesen elképzelhetetlennek tűnt.

A túra végeztével visszatértünk a kiinduló látogatóközpontba és lehetett még kóstolni az ajándékba kapott pohárban, mi viszont meglehetősen be voltunk már sózva, mert a délelőtt folyamán több riasztás jött a telefonra hóviharról és járhatatlan utakról épp a nekünk hazavezető autópálya térségében. Ezért búcsút vettünk a gyártól, a Soulardtól és Bedekóba pattanva, némi gyorskaját vételezve azonnal keletnek vettük az irányt.

Sajnos a vihart nemhogy elkerültük volna, a szerencse elszegődött mellőlünk. Padlógázzal sem sikerült legyőznünk a természetet, Kansas City-hez közeledve sokasodtak az árokba borult kamionok, személyautók, egyéb elhagyott járművek. Az út- és látási viszonyok cudarrá lettek, belefutottunk a dugóba is, amit megpróbáltunk ugyan elkerülni, de a lehajtás után hamar visszaevickéltünk az autópályára, mivel az alsóbbrendű utakon semmilyen hóeltakarítás nem volt.

Időközben besötétedett és Kansas City reptere közelében hókotrók kerültek elénk, a sebességet lecsökkentve, szempróbáló villogó-áradattal haladtunk kb. félórát. Ekkor eldöntöttük, hogy feladjuk a továbbhaladást és megszállunk valahol. Ez alkalommal ránk tekintett a Gondviselés és talán az utolsó üres szobát be tudtuk foglalni az egyik reptéri hotelben. Onnan gondoltuk, hogy az volt az utolsó, hogy bár többen álltunk sorba hogy becsekkolhassunk, a mi foglalásunkat dobta fel időben a legelsőnek a szálloda rendszere. Sűrűn hálát adtunk az égieknek és gyorsan elsöpörtünk a szobába, ahol fűtés és melegvíz jelentette a mennyországot, plusz másnap meleg reggeli.

Így esett tehát hogy Hálaadás-hétvégi kiruccanásunk meghosszabbodott még egy nappal, mivel haza Omahába csak hétfőn értünk, továbbra is viszontagságos körülmények között. A Bedekóról készült kép sokat elmond az átéltekről.  

St. Louis-i kirándulásunk első része és második része a linkekre kattintva érhető el.